A valóságunk érzékelése.

Létezik-e valójában valóság. Ha igen, hogy lehet körülhatárolni azt. Amint megpróbálunk körülhatárolni valamit, máris széthasítjuk, azt elkülönítjük a valóságot a valótlantól. De vajon tényleg meg lehet ezt csinálni. Hogy állíthatjuk valamiről, hogy valótlan, amikor az emberi tudat és az emberi befogadóképesség annyira korlátolt. Honnan tudjuk, hogy az, amit valóságnak vélünk, azon kívül nincsenek-e még részei a világnak, amik ugyanúgy ott vannak. Elvégre a hangokat, az ízeket, szagokat és az érzést sem, ahogy hozzáérünk valamihez, nem látjuk, mégis tudjuk, hogy ott vannak. Egy vak ember számára nem létezik az a világ, amit lát, csak az, amit elképzel az alapján, amit hall, ízlel, szagol és tapint.
Egy olyan ember, akinek működik az hét érzékszerve, vélheti tudatlannak a vakot amiatt, hogy nem látja a világot. De jogunk van-e azt tudatlannak beállítani, aki olyat érzékel a világból, amit mi nem és ő azt valóságként kezeli, de mi nem tudjuk felfogni az öt érzékszervünkkel. Minden embert nagyképűnek tartok, aki ki meri jelenteni másra, hogy valami nem létezik, csak azért, mert ő nem érzékeli. Mert nem hogy nem áll jogunkban a valóságot egyértelműen behatárolni, hanem még a képességünk sincs meg hozzá. Mindenki a valóságot, a saját valóságának érzékeli. A saját valóság pedig nem álomvilág, csak a valóságnak egy piciny szelete.

A hétköznapi értelemben vett szürke, sivár, unalmas, monoton valóság nem létezik. De sajnos egyre inkább létezővé válik. Mert annyira szürkének tartjuk a valóságot, hogy elkeseredünk rajta és a végén már nem, hogy tenni nem akarunk ellene, hanem a megalkuvásunkkal mi magunk teremtjük meg a szürke valóságot. Mert a valóság az önmagában szürke. Sőt, fekete. Ürességből áll. Éppen ezért lehet bármivel kitölteni. És rajtunk áll, hogy hagyjuk-e szürkének megmaradni vagy pedig feltöltjük színekkel a világunkat.