Utolsó szerelemed talán én vagyok.

Hogy ki vagy Te s mit jelentesz nekem,
Talán nem is tudod, de nem tudom én sem.
Csak azt tudom, hogy mindig szeretni foglak,
s ha sötét van és félsz, én a mélyből is felhozlak.
Ó úrnő, de nem mondom ki szép neved,
Hideg a szíved, kietlen és beteg,
Te mégis felizzítod másféle ragyogásra,
Beburkolod őt hófehér palástjába,
s kék madár kel ki könnyen, szárnyalón,
Majd Nappá válik léte örökké ragyogón.

Furcsa ez így, tudom, hogy Én, szeretlek, Te hallgatsz,
elcserélt gyermeke, a tél vagy te, vagy tavaszom.
A tél a halállal, a jégtől roppanó ággal,
vagy tavasz fényével s ezernyi virággal.
Nem tudom. De amit érzek, múlhatatlan.
S talán nem tudod meg soha, hogy szeretlek csendben, halkan,
Kinevethetsz és gúnyolhatsz, én nem haragszom rád soha,
Kínzó magányomban Te vagy az éj csillagsugara,
Mert régtől tudom, ki lakik énedben a dicső Fénykirály,
S a lélek a lélekkel egyszer majd egymásra talál

Válasz

Most már gyönyörű ez az egész..

Hideg már a ház. Esték. Bútorok unalma.
Olykor félelemmel. Ha csodálkozva,
s ezt felpanaszolva, szavain csodálkozva.
melegség nincs, és nem is lesz, soha.

Mi a meleg. Hideg elé tett látszat.
Látszat már a szeretet és látszat az öröm.
Belül hideg van, volt és lesz, s a Házra
tetőn túlról hideg csillag köszön mára.

Ha furcsa is, így az út végén kimondani,
mit kezdetén nem is tudtam még,
ott az Anyagban, mint minden mozdulatban,
megújulás, elmúlás most még mind hideg van.

A Szeretett. Hát, hidd így volt az úgy volt.
Elmosolyodom. Költő vagy csupán,
mint voltam akkoron,:itt vagy, de az álmod
álmodik, most túl az Óperencián.

Jó volna, persze, ha igazi lenne, most is a Ház
épülnének, igazán melegé.
de hol van most az emberség istenség,
de mily dölyfösek az embertelenek.

Hideg Házban, amiben élek én is, egy csillag
mulat rajtam, mikor szemembe néz,
nincs életemben széthulló valóság,
de álom is, mely gyönyörűn ez az az egész.

Válasz

Csokonai után szabadon.

Tájak emelték szépséged angyalszárnnyal,
üres zsebed meg húzott le földre.
Menny és Pokol rángatott így, az élet.
Fény és sötét furcsa egyvelege.

Verseid lelkét mutatni szereted
másoknak is hazában a hazát,
hát megbántottak, megaláztak, s újra
kigúnyolták Égboltod szép csillagát.

Konok Debrecen ott várt, vaskalapban.
Pozsonyban sértett főúri gőg
és szűk diétán tartott poétát.
Egyre nyelted az éhkoppos időt,

aztán jött, szerelemmel, városod Komárom,
majd Csurgón lettél helyettes tanár.
Szemedbe néztek a somogyi tájak,
és látták lelked mennyire fáj.

S mi változott. Vers ma is magányos,
akár a múltban, a Költő is az.
Gőg és lenézés csupán köntöst váltott.
A szegényekből most is felsír a panasz.

Lillád ma is elszállna, mint Reményed.
Hány Lilla van most, aki versre vár.
Szíválmaikból józan bankbetétek
dagadóbukszás nótás giccskirályok.

Mi látjuk csak, kóborló lantosokként,
hogy felettünk már kérdően áll a Nap,
s törtet hangos, telezsebű oskolázott,
erkölcsében mind oskolátlanabb.

A költő most is szegény és magányos,
bármily magasra küldi fel csillagát,
és vers, szívében hiába is mutatja
nagy, nagy kincsét, ez igazi hazát.

Válasz

Esti körkép a Surányi hó alatt.

Tél van, az esti fények már korán jönnek.
Ma viszont még jele sincs a sötétnek
Pedig köd volt egész héten,
De most hullnak a hulló. Csillagok lassan, szépen.

Istenek gyönyörű fehér éjszakáján.
Nézem, ahogy lágyan hordja szét a
Fuvallat, mely most, hogy az ablakomhoz ér,
Sietteti e szépet visszatarthatatlanul, szinte háborodhatatlanul.

Rég nem láttam ilyen szépet.
Hogy vártam, s most mily szépek-e képek
Néha másnak mutatja olykor Surányi színeket.
Csak gyönyörködöm, ahogy elnézem ablakomból kinézve.

utcai lámpák fel-felvillan olykor.
E néma, kihalt éjjelen még néha
Házak ablakai sem világítanak jobban.
Sötétben fogadják a csodás fehér fényeket.

Egy cica csacskán ugrál, fel és le,
Kapkod, támad mindre bután.
Mintha láthatatlan ellenféllel vívná harcát.
Mókás cica, de most megijedt, s elinalt némán.

Amott egy fénycsóva mely jelen van.
Fényei látszanak, s előtte épp most
Haladt el együstökös. Vajon hova tart.
Csak hallottam, nem láttam. Egy falat sem.

A távoli házakban is kialszik az utolsó fény.
Aludni tér nagymama, nagypapa, a kisfiú, ki már nem legény.
Nagymamája talán épp most öleli át.
Kívánok hát nekik én is jó éjszakát.

Válasz

Azt hiszem József Attilára is emlékeznünk kell itt a választásokban is,meg Máraira is.Születtek és voltak és vannak most is közöttünk..József Attilának ajánlva..

Te makacs, nyakas, konok, beképzelt, alak.
Örök telhetetlen, szerelemre éhes.
Magányos harcosa voltál a szónak,
Eretnek gondolatoknak alkotója,
Barátok nélküli mindenki barátja.
Ki, aki adni nem akart.
Nem érdekelte téged a hála,
Ki úgy szállt alá poklok mélyére.
Hogy veled volt az ég minden hite,
Kiből a szavak vad indulattal.
Mint sebből húsa, vérzőn kiszakadtak.

Te a szürkék közt, mint színes szivárvány.
Ki fent az égen is magányos árván.
Tündökölsz, tudva, hogy csodálnak.
Kik lehajtott fővel földre nézve járnak.
És istenfényedtől rettegve félnek.
Mert ők homályban, sötétben élnek.
Átkozzanak, gyűlölve megvessenek.
Hisz holt lelkek csak nem elevenek.
Ők fáklyaként égni sohasem tudva.
Júdásfillérükért földig hajolnak..

Rossz frázisok közt, üres szólamokban.
Bántó fegyver minden értelmes mondatban.
Kínban, görcsben kántáló dalnokokban.
Marakodnak uraktól lökött koncokon.
Hisz, féltékenyen mindenkit gyaláznak.
Akiben hisz igazi tűz ég, és nem alázat.
Hajlítja derekát, vezeti majd tollát.
Akiknek nem epe böfög föl torkán.
Hanem szépség, a szónak tiszta varázsa.
Az emberi létnek örök hozsannája.

Így lettél Te irigyelt és megvetett.
Örökre magányos, örökké sértett.
Szakadt gúnyájú éhező koldusa.
Minden szeretetnek, minden szépnek.
Kiben lassan, ahogy telnek az évek.
Gyűlt harag, a pusztító méreg.
Hiábavalóságában, pusztában a szónak.
Szivárvány színei a szépre adni vakoknak.
Talán majd elpusztulsz, mint sziklán a magok.
Mint tested, mikor sínekre hanyatlott.

Válasz

EGY NŐ ÉLETE.


Egy pihegő, csendes este
megfáradva nézem, amint
a nyugvó Nap nagy sietve
átöltözik, s visszanéz.
Mint egy végigpörgő élet
ezernyi színt ölt magára,
s majd az elmúlásba téved
átbukva egy másik világba…

Vidám táncléptét megkezdte
a lét tündöklő hevében,
önfeledten szórva szerte
álomlényét félig ébren.
Még csöppnyi gyermek, ártatlan,
bárány lelke is hófehér,
a Föld lapos, határtalan,
és a Nap most pont az égig ér.

S mint gyermeki mosolygása
alá bukik a létkorong határán.
Mint üde női pillantás
a szívek mélyén elbolyong.
Rikító rózsaszín kacaj
tükröződik a felhőkön,
és egy szívtipró csitri csaj
néz át a rivális nőkön.


Ám idővel a zsenge pír
elsötétülve, ellilul.
Az életből öröm és kín
vegyül el benne álnokul.
Szürke ráncot hajtó gyönyör
kínja tör elő belőle,
mindjobban a felszínre tör,
induló íve eltűnőbe.

Környékén még egy pár kósza,
fehéren virító bárány
víg kacajt szór a zord szóra
önfeledten pergő álmán.
Majd elfújja őket a szél.
Ki tudja, merre sodorja
az örvénylő végtelen tér
soha nem nyugvó motorja.

Ő csak ballag át a völgyön,
lassan útja végét ér,
és az óvó, ősi ösztön
búcsútánca elkíséri.
Majd e tánc az éjben ébred,
csöpp őrlángja is ellobban.
Te a sötét térben érzed,
távolodik, egyre jobban.
Mert ő már nölet végleg.

Válasz

Otthon vagyok Surányban,

Füvek zöldülnek a büszke Surányban,
az álmom minden éjjel haza jár.
A földre mely a legszebb szerető,
és hol az enyém minden suttogó fűszál.

Duna partján csodálom a hajnalt,
s nézem, ahogyan kel fel a nap..
És érzem mit sehol ezen a világon,
otthon vagyok gyönyörű Surányi tájon!

Válasz