<!-- /* Style Definitions */ p.MsoNormal, li.MsoNormal, div.MsoNormal {mso-style-parent:""; margin:0cm; margin-bottom:.0001pt; mso-pagination:widow-orphan; font-size:12.0pt; font-family:"Times New Roman"; mso-fareast-font-family:"Times New Roman";} @page Section1 {size:595.3pt 841.9pt; margin:70.85pt 70.85pt 70.85pt 70.85pt; mso-header-margin:35.4pt; mso-footer-margin:35.4pt; mso-paper-source:0;} div.Section1 {page:Section1;} -->

A csillagerdő meg a Királyfi.

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy öreg király, aki szerette volna, ha egyetlen legényfia megházasodik, és átadhatja neki a saját fején levő mind súlyosabbnak érzett koronáját. Feleséges királyné, persze, elbabusgatta volna továbbra is szép szál gyermekét, mint valami kisfiút, de hát neki is be kellett látnia, hogy nem gyerek már az, igazi vitéz, jó néhány a lovagi tornát is megnyert. A királyibálok bált követettek a királyi udvarban. Ezek a bálok sok szívet összeboronáltak, de a királyfi szívét nem hozták közelebb egyetlen leányszívhez sem. Hát odaállt édesapja elé.
Kedves királyi édesapám elindulok én a nagyvilágba. Megkeresem a jövendőbelim.
Apja, ha nehéz szívvel is, de rábólintott. Édesanyja szemét viszont elfutotta a könny.
Jaj, édes fiacskám, ne menj el. Veszélyes az a nagyvilág. Lehet, hogy még sárkányokkal is találkozol. A király kétszáz lovast akart neki adni, kíséretül, de a királyfi csak nevetett.
Kedves édesapám elég kíséret nekem az én kardom. Ilyen sok lovas csak elijeszti a szerencsémet meg a jövendőbeli mátkámat.
Felugrott a lovára. No, az persze a legjobb paripa volt az egész birodalomban, most mégis fintorgott. Kissé nehezebbnek érezte magán az oldalzsákot, mint máskor.
Nehezebb is volt az. Piriperi Pál, a csöppnyi udvari törpe, ugyanis belebújt. Nem akarta elhagyni a királyfit, szeretett gazdáját. Ez már csak útközben derült ki. Így hát a királyfi mégsem egymagában lovagolt, hanem a cserfes törpével együtt. Rá is szólt olykor.

Hej, kis Palkós Piriperi
Lepénylesőd fogd be már.
Elég mára, kis drága.
Tégy lakatot.

Most már a szádra.

Szót fogadott ilyenkor Piriperi a fecsegést abbahagyta, és megkezdte a szájba tevést. Szorgalmasan apasztotta az oldalzsákban megbúvó finom falatokat, csemegéket.
Ki tudja hány hónapon, hány jó és rossz napon át ballagott a ló a királyfival és a törpével. Ezer tájat is bejártak, sok-sok leánnyal megismerkedtek, de a királyfi még mindig ott tartott szívügyben, mint induláskor. Végül azonban különös erdőbe érkeztek. A fák alatt gyönyörű fényű csillagok ragyogtak. Ni, csak, itt földre szállt le az égbolt ugrott ki az oldalzsákból Piriperi. A királyfi is elámult. A legnagyobb csillag akkora volt, mint a királyfi tenyere, a legkisebb viszont elfért a törpe ujjbegyecskéjén. Az erdő kísérteties csönddel hallgatott. Piriperinek nem tetszett ez a némaság, és kissé illetlenül minden faodúba bekiabált.

Halló. Halló. Valakik.
Ez üregben hal lakik.
Ha meg nem hal, hát nem hall.
Itt Piriperi, s így szaval.
Nézz ki, erdő kis Szépe.
Hozzád jöttünk ebédre.

A királyfi jót nevetett Piriperin, és megjósolta, hogy az egyik odúból majd madárcsőr nyúl ki, és megcsípi a törpe orrát. Nem lett igaza, mivel menyét ugrott ki, és Piriperi orrát nem csípte meg, hanem megharapta. Jajgatott ám Piriperi A jajgatásra egy másik odúból gyönyörű kis törpelány mászott ki. Piriperi orrára kenőcsöt kent, amitől az orr a fájást abbahagyta, a tüsszögést viszont elkezdte. Hamarosan mazsolás kalácsot varázsolt elő a kis törpeszépség, akit, mint kiderült, Piripanna Annának hívtak, és hozott három csészét is, meg gőzölgő, illatos teával töltött teás kancsót. No, ez illendőbb is volt, mivel az ebédidő már átadta helyét az uzsonnaidőnek, és hát mindent a maga idejében. Kérdezgette a királyfi Piripannát a titokzatos fényű csillagokról, válaszolgatott is az készségesen. Kiderült, hogy jó helyre érkeztek az egyik csillagon, meglehet, hogy a királyfi jövendőbeli felesége néz most a királyfira, de ezt a királyfi nem láthatja, ha arra a csillagra néz. Az egy elvarázsolt csillag. A többi csillag csak lehullott az erdei csillagfákról, merthogy ősz van. No, most mit tegyenek, miként találhatják meg ezt az egyetlen csillagot a sok-sok hasonló között. A királyfi gondolt egyet ő ugyan nem láthatja meg jövendőbelije szemét, arcát, ha a csillagra néz, de ezen talán lehet segíteni. Felfedezett az erdőben egy ezüsttükrű tavacskát. Kérésére a törpe, meg a törpelány, annak partjára hordott minden csillagot. A királyfi pedig mindegyiket a víztükör felé tartotta. Így ő nem a csillagokra nézett, hanem vízbeli tükörképükre, és tényleg. Az egyiken, varázslatos tündérarcon, szépséges bűvös leányszem ragyogott. Nagy volt az öröm. A törpe megcsókolta a törpelányt. A törpelány a törpét. A királyfi meg sokszor a gyönyörű csillagarcot, csillagszemet, azután meg a díszes kendőbe kötötte a csillagot, és tarisznyájába tette. Indultak tovább. A ló megint fintorgott. Ennek oka az volt, hogy megint nehezebb lett rajta az oldalzsák. Nem csoda a törpe mellé oda bújt be a törpelány is. Indultak tovább.
Hét nap és hétszázhetvenhét törpecsók után egy nagy hegy lábához érkeztek. A hegy lábán száz ördög üldögélt. Amikor meglátták a lovon ülő királyfit, mind a száz felugrott és nekitámadt, hogy őt is, lovát is száz darabra szaggassa. A királyfi kardot rántott és egyik ördögöt a másik után hasította ketté. Hiába. A két ördög fél mindig gyorsan egymásra talált, és ismét összeforrott. Erre a királyfi kardja megkereste a főördögöt. No, az kétszer akkora volt, mint a többi. Amikor kettéhasadt, a királyfi elkapta az egyik ördög fél nyakát és derekasan meg szorongatta, kardjával pedig távol tartotta tőle a másikat. Vinnyogni kezdett a fél ördög. Jaj, ne bánts. Inkább elmondom, miként tehetnéd beszédessé szíved csillagát, ott, a tarisznyádban. Megígérem. Pokolszarvas becstelenségemre. Cseppents rá tizenkét cseppet a zsebemben található csodanarancs levéből. Kivette a királyfi a fél ördög zsebéből a csodanarancsot, azután nagyot lódított a termetes patás fél testén. Rohant a fél ördög a másik feléhez, egyesült vele, azután a többi ördöggel együtt elviharzottak.
A királyfi meg elővette a csodálatos csillagot. Most már nem kellett tükörből néznie a tündér lányszemet, látta a nélkül is. No, már ez is újabb csoda volt. Hát, még amikor a narancsot megszorította, és levéből tizenkét cseppet cseppentett rá, akkor ámult csak el igazán. Megszólalt a csillag édesen csengő leányhangján.
Az én nevem Csillagos Fannika. Valami hegyalakú gonosz varázsló miatt lettem csillaggá. Ó, de szomorú is az én sorsom. Gombászás közben lépre csalt a hegy.
Ne félj, Fannika, nem hagyom ezt annyiba ám, vigasztalta a királyfi. Ha nehéz lesz is megtalálni azt a hegyet, mi megtaláljuk. A királyfi ettől fogva, ha hegyhez értek, mindig annak lejtőjén vert sátrat. Ezt követően jó hangosan így szólt a törpékhez.
Holnap nekiállunk, kiirtjuk az erdőt, és elhordjuk innen ezt a hegyet. Útban van.
Utána fülét a földhöz tapasztotta. Hallgatódzott. Sok hegyen hangzott el ez a színlelt fenyegetés, ijesztgetés, de nem történt semmi. Ezek igazi hegyek voltak.
Ám egyszer félelmetes, fenyegető csendű, feketés zöld tűlevelű fenyőkkel borított hegyhez érkeztek. Csúcsán két kis fehér szikla fürkészte a tájat. A királyfi megismételte azt, amit a többi hegynél mondott, és utána a lejtőre tapasztotta fülét. Hát egyszer csak mit hall. Belül így morgott a hegy.

Forog fent két sziklaszemem.
Átkos átkom rátok teszem.
Kerge zerge fut, de merre.
Dörgő ördög merre vagy.

Több se kellett a királyfinak, nem hagyta, hogy a hegy befejezze a varázsmondókát. A lovat a törpékkel gyorsan leparancsolta a hegyről, ő meg futott fel, a csúcsig. Ott megfeszítette minden erejét, és a hegy másik oldalán a mélybe lökte a két fehér sziklát.
Felmagasodott a varázslóhegy, de sziklaszemei nélkül nem látott semmit. A királyfi a hegy lábához futott és rákiáltott.

Rajtavesztesz átkos átkon.
a kardom szívedbe most mártom.
Rossztettekért itt a béred.
Kiömlik most fekete véred.

Nagy dühösen megmozdult a hegy, és a hang irányába lépkedett el akarta taposni a királyfit. Az nem jutott eszébe, hogy a közelben tó vize hullámzik. Nem csak vakká lett, hanem ráadásul az eszeveszett bosszúvágy is elvakította. Megtántorodott és a tó vizébe omlott. Égig szökkent, visszahullt, majd felforrósodott a tó vize, nagy halak tátogtak kétségbeesetten a felszínén, de a varázslóhegynek is vége lett. Abban a pillanatban fenségesen fényességes, gyönyörű leánnyá lett a csillag, Csillagos Fannika. A királyfi felültette a lóra, ő maga pedig fogta a ló kantárszíját és vezette a paripát. Elindultak visszafelé.
A király, amikor meglátta visszatérő fiát, leugrott a trónról és rögvest annak fejére tette a koronát. Édesanyja össze visszacsókolta. Most vették csak észre, hogy ki ül a lovon. Hű, de szépséges tündért hozott magával egyetlen fiuk. A király és a királyné őt is megcsókolta, a királyné pedig kedves szavak kíséretében nyújtotta át neki aranykoronáját. Legyen ezen túl az övé. Az, ám mert kettős lakodalom volt, mert nem csupán Csillagos Fanni és a királyfi, hanem Piripanna és Piriperi is örök hűséget esküdött egymásnak. Ez nagyon is jó volt, nem csak azért, mert kettős ünnep kettős öröm, hanem azért is, mert később az elbővülő királyi család ifjoncai remekül eljátszhattak a megszületett kis törpékkel. Azóta is boldogan élnek, ha meg nem haltak. Itt a vége fuss el véle.