<!-- /* Style Definitions */ p.MsoNormal, li.MsoNormal, div.MsoNormal {mso-style-parent:""; margin:0cm; margin-bottom:.0001pt; mso-pagination:widow-orphan; font-size:12.0pt; font-family:"Times New Roman"; mso-fareast-font-family:"Times New Roman";} @page Section1 {size:595.3pt 841.9pt; margin:70.85pt 70.85pt 70.85pt 70.85pt; mso-header-margin:35.4pt; mso-footer-margin:35.4pt; mso-paper-source:0;} div.Section1 {page:Section1;} -->

A csizmadia, meg a szabó, meg a kalapos esete a királlyal.

Hol volt, hol nem volt egy falucska, ahol élt három nagyon büszke mesterember. Az egyik mester csizmadia volt, a másik szabó volt, a harmadik kalapos.

A csizmadiának egy új cégtáblája volt, amin ez a versike díszelgett.

Fényes csizmadiás Sándor nevét e hon áldja,
neki a legszebb, a legjobb mindig a csizmája,
azt még a király is irigykedőn nézi,
bemegy a Sándorhoz, azt a lábára kéri.

Hát ezt meg elolvasta a szabómester, mérges lett amúgy igazán, rohant is a pingálóhoz, felíratta vele a műhelye ajtajára ezt a versikét.

Csak Nagyollós Sándor készít olyan ruhát,
hogy még a király is bámulja, mint csodát,
rohan be e szabóhoz, kérőn szól a szája,
hogy Nagyollós Sándor őt is felruházza.

Hát még a kalaposmester mekkorát ugrott, amikor a két versikét kibetűzte,
futott, mint a nyúl, és saját kezűleg festette fel kalapos cégérének ajtajára ezt a versikét.

Kellekalaposalapos Sándor kellemes kalapja
kell ám annak, ki az észt a fejébe tartja,
Kellekalaposalapos kalapja királynak is drága,
jobban szívéhez nőtt, mint a koronája.

Nos, hát a három Sándor igaz druszák voltak de egyszer közös itókázás után összevitatkoztak, hogy melyikük nagyobb mester e az ő maga mesterségében. A kocsmárost kérték fel döntőbírónak, de az nem vállalta el a döntőbíróságot, mert mindegyik mester szorgalmas kocsmalátogató volt hétvégenként, és egyiküket sem akarta esetleges sértődöttség miatt elveszíteni. Ám felállt egy jól öltözött úriember a szomszédos kecskelábú asztal mellől. Ő volt a király, Második Hétfáravaló Bíborbabás Károly, de a kocsmában nem ismerte fel senki, még a kocsmáros sem, pedig az járatta az Italok, pipák, paták című képes újságot, amibe gyakran a király képét is belenyomtatták, ám a kocsmárost inkább a hirdetések érdekelték, mint az államügyek. Azt mondta erre az álruhás király.  Megbocsássanak nekem az urak, a fiam most készül három évre Afrikába oroszlánra és elefántvadászatra. Készítsetek el neki azt, amiben a mesterségük címere, csizmát, öltönyt, kalapot. Itt hagyok a kocsmáros úrnál egy összeget, az mintegy száz hold föld ára. Ha három év után, amikor a fiam visszatér, és még a csizma, az öltöny, a kalap, ha kibírja, akkor megosztozhatnak a pénzen, egyenlően. Aki veszít, annak része a nyertesekhez megy. Ha pedig nem lesz nyertes, akkor meg visszajut az én zsebembe.
Átvette a kocsmáros a pénzt. A három mesterember pedig rohant haza, dolgozni. Három nap alatt kész volt egy remek csizma, egy megbámulni való posztóruha. A kalapos műve volt a legkülönösebb, fehér, széles karimájú, sisakszerű, csúcsos, sőt, még lehajtható szúnyogháló is függött rajta. Afrikában sok a szúnyog, no és nem csak azok a kis incifinci csípőszúnyogok, hanem a légben áriát zengő maláriaszúnyogok, amelyek betegséget terjesztenek. Aki ily kórba esik, azt időnkint kirázza a hideg még az afrikai dögmelegben is, és élete végül olykor csak egy hajszálon függ a függőágyban.  A király fia, Hétfáravaló Bíborbabás Kelemen főherceg őfelsége nagyon ügyesen lövöldözött oroszlánokra és elefántokra. Ebben mindössze harminc fekete bőrű és harminc barna bőrű szolgája segítette, így egészen az övé volt az érdem, és az érem is, amivel papája kitüntette. Sok oroszlánt lőtt, elefántot azonban többet, mert az elefánt nagyobb és jobban elfér rajta a szolgák által ráakasztott céltábla. Amikorra három év után hazatért, addigra soksörényes és ormányos tért meg őseihez. A Fényes csizmadiás Sándor által készített csizma meg maradt Majdnem olyan volt, mint újkorában. A kígyó, amelyik hiábavalóan belemart, nem volt olyan, mint újkorában, amiben az is közrejátszott, hogy lelapították és kiszárították. Nagyollós Sándor műve, a posztóruha, miután leporolták, és kitisztították belőle a strucctojás sárgáját, meg az afrikai port szintén jó állapotban volt, nem úgy, mint azok a sivatagi skorpiók, szúrólegyek és más döfködő állatkák, amelyek a főherceg bőrét szerették volna igen csak kilyukasztani.  Hanem a kalap, Kellekalaposalapos Sándor remekbe sikerült munkája, az nem volt meg sehol. Kiderült bár a főherceg fejét megóvta egy talán végzetes kupaütés következményeitől, mivel fentről egy kókuszdió rá esett, ezt követően azonban eltűnt. Talán egy majom lophatta el, de az a huszonöt majom, akiket Afrika közepén vallatóra fogtak, nem árultak el erről semmit.

Második Hétfáravaló Bíborbabás Károly igazságos király volt, legalábbis félig meddig. Az aranyak fele Fényes csizmadiás Sándoré lett, másik fele Nagyollós Sándoré. Ami Kellekalaposalapos Sándor jutalmát illeti, ő csak egy verset kapott az udvari költőtől, Nyájasnyelvesvreselő Kázmértól, amitől majdnem gutaütést kapott, de szerencsére csak majdnem, amikor a király felolvasta.

Ó, Mester, Kellekalaposalapos Sándor,
Te is dicsővé lettél bizony mától.
Bár nincs kalap, és így nincs alap,
hogy jutalomként az aranyad
átvedd, de azért vedd azt észbe,
műved kókuszdiótól védte
főhercegen azt a bölcs fejet,
a távolban, és derék e tett.

A nép nagyon tapsolt, nagyon ugrált fél lábon, ujjongott, Fényes csizmadiás Sándor és Nagyollós Sándor nagyon örült, így Kellekalaposalapos Sándornak illetlen lett volna, kimutatnia mire becsüli valójában az aranyak helyett Nyájasnyelvesverses Kázmér alkotását.
Hát igen csak teltek, múltak az idő meg az órái, megint elszökött három év kitudja hová, amikor különös dolog történt. Nem, nem szokott rá az olvasásra, elmélkedésre, gondolkodásra Második Hétfáravaló Bíborbabás Károly, minek az egy királynak. Aki sokat gondolkodik, annak félig, meddig sem megy az igazságosság, még hétfőig sem, nem ám hogy keddig. Ám a király megpillantotta az Italok, pipák, paták legújabb számát, amikor az újságot egyik udvaronc, magoncaujságkihordója véletlenül leejtette a földre. Mit látott benne. Egy képet. Na és ki volt a képen. El Tán Gált fekete bőrű törzsfőnöki főkirály, amint éppen, no, csak tréfából csinosan kövér feleségét tángálja el, vagyis veregeti popsikon. No és mi volt a fekete bőrű király fején. Nem más, mint szúnyoghálós fehér kalap, Kellekalaposalapos Sándor kalap remeke. Ezek szerint nem majom lopta el, hanem más, talán éppen az a főkirály.

Második Hétfáravaló Bíborbabás Károly intézkedett részesítsék méltó jutalomban, a kalapos ügyben azt, aki megérdemli. A főszertartásmester úgy vélte ő mindenképpen megérdemli, de a kincstárnok nélkül nem jutalmazhatja meg magát, ezért a kincstárnok is kitárta zsebeit. Mindezt sajnálatukra meglátta az ablakon keresztül az udvari költő, Nyájasnyelvesverses Kázmér, így őt is meg kellett jutalmazni. Ám a neves költő az igazság nevében módosította versét, és futárral küldte el a kalapkészítő Sándornak.

Ó, Mester, Kellekalaposalapos Sándor,
Te még dicsőbbé lettél mától.
Már van kalap, s így van, rá alap
arra verset kapj, aranyakat
érőt. Meglelték a kalapod
egy fényképen méltó díszt adott
főkirály főnek. Fekete fej
most kalapoddal, de remekel.

Kellekalaposalapos Sándor nem értékelte oly nagyra e verset, mint szerzője, amire abból is következtetek aznap nagy mérgesen tizenöt készülő kalapra taposott rá két lábbal híres kalapkészítő műhelyében. Ha a király fia tovább vadászót volna az én mesém is tovább tartott volna.