<!-- /* Style Definitions */ p.MsoNormal, li.MsoNormal, div.MsoNormal {mso-style-parent:""; margin:0cm; margin-bottom:.0001pt; mso-pagination:widow-orphan; font-size:12.0pt; font-family:"Times New Roman"; mso-fareast-font-family:"Times New Roman";} @page Section1 {size:595.3pt 841.9pt; margin:70.85pt 70.85pt 70.85pt 70.85pt; mso-header-margin:35.4pt; mso-footer-margin:35.4pt; mso-paper-source:0;} div.Section1 {page:Section1;} -->

Az én ős-vényemen haladva..

E nagyon forró napokban, mint ezekben a július elején lábam elé heveredőn is, mint mindig van valami csodálatos, és valami félelmetes, valami nyomasztó. Fehérebbnek tűnő felhők, mint máskor, templomok mennyezetére festett bibliai képekre emlékeztet, a levegő viszont a hiábavalóság érzésével telt, valami rosszat sejtet, vízözönt vagy vérözönt. Megállt az idő, amelyik titokban mégis megy tovább, de ki gondolná komolyan, hogy jó irányban halad e.
Suránnyal szemben levő hegynek nevezett dombocskákon azért mozgatja a leveleket, ágakat a szélnek valamiféle kis pendelyes korú gyermeke, ha másutt nem is. Közel van a hegynek nevezet dombok, itt mindig van a Surányban némi légmozgás. Bólogat a virágbimbó, ide-oda hajlik a fűszál, arany fűszál, ezüst fűszál, zöld fűszál, kékeszöld fűszál, utóbbi inkább kék, mint zöld. Az ég közönyösen kék odafent.  A közeli tölgyfa csipkés levelei, ágacskái is hintáznak, hinta politizálgatnak. A hintázást gyermekkoromban sem szerettem, untatott fel-le egyhangúsága, egy idő után el is szédültem, otthagytam a fára szerelt alkalmatosságot. Nagyon kis koromban egyébként csodaszép hintalovam is volt, de amikor nagymama kis házát lebontották, akkor megsérült, lelkemet is megsértették.
Látom az ösvényt, amin az utóbbi években mentem, és menni fogok továbbra is. Meg azt a képzeletbeli hatalmas országutat is látom, amin egykor oly sok-sok emberrel mentem együtt, és amelyik már sehol sincsen és néhány kivétellel nincsenek meg az egykor rajta menő emberek sem. Vajon mi lett velük. Sokan meghaltak, sokan eltűntek egy gondolat nélküli világban, védekezésül a gondolatok ellen, no és sokan levetették egykori, országúti álarcukat, hogy feltegyenek egy új arc nélküli arcukra másikat, azt a másik képmutatót, haszonlesőt. Utóbbiak talán meglepetést okoztak számomra. Csak részben. Ha nagyon sokan követnek egy eszmét, elképzelést, akkor a követők között sok a színlelő, utóbbiak között pedig az eszme jövőbeni árulója is ott van. Mégis meglepett, no, nem a kamélonsereg, hanem az szinte senki sem volt hajlandó a múlt becsületes értékelésére tett kísérlett.  Talán az egykori országút már sehol sincs, az ország útján pedig sehol sincsen az ország. Szinte nincs is ember, aki ezzel az ország hiánnyal törődne. Egyesek ugyan megjátsszák magukat, mintha törődnének, nyilván utóbbiaknak is megvan a maguk érdek oka. Nekem meg maradt az ösvény, a régi országút szinte láthatatlan maradéka, inkább lelki ösvény ez, mint materiális. Ez az igazságom. Meg igazság, persze, ez a dögmeleg is kellet hozzá. Előhúzok a táskámból egy Kóbor Tamás könyvet, a Hamupipőke őnagyságát. Nem jó könyv, ha a maga korában sikeres is volt, de olvastam már ennél sokkal rosszabbakat. A szerző jót akar, de kicsit eltúlozza, elgiccsesítette a főhőst, egyszerű lelkét, együgyűségét, még akkor is, ha Kóbor Tamás korában sokkal gyakoribb és nagyobb volt is a nép primitívsége. No, nem mintha én sokra becsülném a mai tömegeket, a manapságbeli népet. Alacsony szellemi szinten van az, sok örökölt részben rákényszerített butaságával, amit, persze, nem ismernek be azok, akik valamit akarnak tőle, ellenkezőleg, hízelegnek neki ez a tudat.  Ám mégsem lehet a tömeg mai primitívségét egy szintre helyezni a XX. század első felére jellemzővel. Kicsikét kedvezőbb lett a helyzet, de nem annyival, hogy ezeket a történéseket meg tudná változtatni, jobb irányban.
Nem messze házamtól van egy baracklevelű harangvirág. Kis kék harangocskái színükkel csengenek rá ebben a forró csendre. Egy sárga virágra leszállt egy fátyollepke, igen sok van most belőlük, szárnyukon a fekete dominál, kis fehérrel. A temetők hangulatát idézik fel bennem, az elmúlásét. A temetőét, ami itt van velem, ezen a Surányi nyári tájon is, és ami az emberi értetlenség, tudatlanság és szomorúságának tehetetlenségének szimbóluma, de amiről nagy bátorság kell igazat mondani, mert az emberi élet tele van ostoba tabukkal, pontosabban tabuárukkal. Az emberek tudatlanságával, illetve kikerülhetetlen nem tudásával üzletelők megbosszulják az ellenvéleményt. A Tanú volna rá a történelem, de az üzletelőknek megvannak az eszközei, hogy a történelmet is rábírják a hamis Tanúzásra.
Most is kedvetlenül állok fel, de vár az ösvényem, várnak a távoli fák, bokrok, hegyek, dombok völgyek, vár a hűség, vár a hiábavalóság. Tovább kell mennem a jövő még rám váró idődarabkájához, a hol magvető, hol másokat megvető gondolataimhoz. Az igazsághoz. Mennem kell, e földi nyár poklából ki tudja hová, talán egy másik, mennypokolhoz, ahol még szűkebb, még láthatatlanabb lesz az, az ösvény, még forróbb, és kínzóbb, még képmutatóbban emberibben embertelenebb lesz a jövő nyár is...