<!-- /* Style Definitions */ p.MsoNormal, li.MsoNormal, div.MsoNormal {mso-style-parent:""; margin:0cm; margin-bottom:.0001pt; mso-pagination:widow-orphan; font-size:12.0pt; font-family:"Times New Roman"; mso-fareast-font-family:"Times New Roman";} @page Section1 {size:595.3pt 841.9pt; margin:70.85pt 70.85pt 70.85pt 70.85pt; mso-header-margin:35.4pt; mso-footer-margin:35.4pt; mso-paper-source:0;} div.Section1 {page:Section1;} -->

Egy igaz gyermek.

Hol volt, hol nem volt, élt.
Hajdanában, réges, régen
Kerek erdő közepében,
egy öreg tölgyfa árnyékában,
Keskeny ösvény hajlatában,

Volt egy ház, egy pici kunyhó,
Tölgyfa alatt jól elbúvó,
Megbújó és meglapuló
világvégi piciny kunyhó.

Virág borította falát,
Kristályüveg pici ablakát,
Tiszta volt az kívül, belül,
Boldog az, ki odakerül.

A cinege, ha megéhezett,
a küszöbön reggelizett.
Szarvasok, mókusok, őzek
Árnyas udvarban piheni jöttek.

Egy kedves asszony élt e házban,
Benne s az ő két kisfiával.
Szállást talált a csend, a derű,
Lélekzene, szívhegedű.

Soha durva szó, vagy harag,
Lelket meg rontó hangzavar.
Nem hallatszott ki pici házból,
Csak ami szállt az ősi fákból,

Csendben zsongó régi ének
Mindent betöltő széplélek
Újjászülető, gyarapító,
Szeretetet alapító szeretett.

Szegények voltak, de boldogok,
a kemencében meg tűz lobogott,
Fényében meg fürdő arcuk.
Nem volt senkivel harcuk.

Szív a szívben társra talált,
Együtt élt ott fű, fa, virág,
Róka, nyuszi, bohó kisgida,
a sötétség a fénybe fulladt.

A szegény asszony kisebbik fia,
Rőzsét gyűjtött és vitte haza,
Hogy minden nap a tűz lobogjon,
S nehogy egyszer csak kialudjon.

Szerette az erdőt járni,
Minden nap új csodát látni,
Árnyas bokrot, ibolyáját,
Csillagpejkó tűzpatkóját.

Vígan szállt a csengő hangja,
Felelt rá a hegy visszhangja,
Hegy visszhangja, Echó lánya
Kerek erdőnek Holdvirága.

Barátja volt minden virág,
Bogár, mókus, és az erdő világ
A szélnek szavát is értette,
Ki kacagását messze vitte.

Egyik nap a verőfényben,
Kerek erdő közepében,
Egy tölgyfa alá ült le pihenni,
Rőzsét volt éppen akkor gyűjteni.

Lassan álom szenderedet szemére,
Hisz álmosító, halk zenére,
Mely az erdőnek szép muzsikája,
Száll az álom lepkeszárnyán.

Így volt ott egy órát, kettőt,
hármat, őrizte álmát közben a vén tölgy,
Míg egyszer csak arra ébredt
Két csillagszem reánézett.

Hamvas arcú tündérgyermek,
Két csillagszem reánézett
E kedves arcból fénylőn, tisztán
S megszólította gyöngyhangján.

Légy barátom, hisz magam vagyok,
Mindenki által elhagyott,
Fáj a szívem a magányban,
Szemem nem lát már a homályban.

Kóborlók a rengetegben,
Elhagyottan, el feledten,
Olyan jó, hogy rád találtam
Legyél barátom és igazi társam.

Így szólt a tündéri gyermek,
S kacagott és nevetett .
A rőzsegyűjtő kisfiúra
Ki csak állt ott elámulva.

De aztán kacagott ő is
S felderült az öreg tölgy is,
S örült minden bokor s virág
Hisz egymásra talált a két jó barát.

Ettől kezdve, kéz a kézben
Kerek erdő közepében.
Két gyermek élt nagy örömében.
Virág nyílott ki kis szívükben.

Együtt játszottak s nevettek,
Nagy titkokon elmerengtek.
S búsultak, ha jött az este
Csillagokat égre festve.

El kell válnunk szólt a Gyermek.
Veled tovább nem mehetek.
Az emberek, ha meglátnának,
Megvetnének, és ki gúnyolnának.

De hát anyám jó és szelíd.
Szívében nagy kincs rejlik,
Gyere velem s szeretni fog.
Fivérem is örülni fog.

Velünk élsz, majd a pici házban,
öreg tölgyfa árnyékában,
Elkerül majd minden sötét
S érzed majd a házunk melegét.


Nem mehetek, hidd el nekem,
Éjjel az erdő a rejtekem.
Minden nappal veled leszek,
De be a házatokba nem mehetek.

Mert minden éjjel álmot látok.
Elhagyom ezt a világot,
Mert nem a Földön születtem
Nincsen hazám idelenn.

Így beszélt a tündérgyermek,
S barátjára ránevetett.
Úgy szállt bizony kacagása
mintha csillagokból szállna.

S eltűnt gyorsan, észrevétlen
De másnap reggel az erdőben
Megint egymásra találtak,
S a lélek szárnyán együtt szálltak.

Együtt játszottak s nevettek
Rőzsét is együtt gyűjtöttek.
S minden este a házuk előtt
Tűzifából nagy hegy nőtt.

A fiú elmesélte mindezt
Jó anyjának s fivérének
De nem hittek ők bizony neki,
Á, csak a képzeleted találta ki.

Teltek, múltak napok, hetek,
S tündérgyermek egyre szebb lett.
Immár Naphoz hasonlított,
Két szemében csillag izzott.

S barátja is teljesedett.
Erősödött, nemesedett,
Két csillag az éji égen
Kerek erdő közepében.

Tiszta forrás vize áradt
S nyomában új élet, támadt.
S egy nap így szólt tündérgyermek.
Hazámba most hazatérek.

Mérhetetlen a honvágyam
S apám hívott gyere bátran.
Megtisztultál a világban,
Szívből fakadt létforrásban.

Mennem kell, nem maradhatok.
Még ma este elindulok.
De tudd meg nélküled soha,
Soha nem juthatnék haza.

Legyél áldott, jó barátom
Megmentőm itt e világon
Nélküled már hol volnék.
Nélküled elhervadnék.

Elmegyek, de ne sírj értem.
Nem hagylak el itt az éjben.
Egy rózsát adok, s ha kinyílik,
Velem szállsz már, fel az égig.

Tündérgyermek így szólt bizony,
Verőfényes nyári napon,
S fénysugárrá vált a teste
Barátjára ránevetve,

S rózsát kacagott a szája
Csillagokat vetett a lába
S eltűnt ő egy más világban
Királyatyja országában.

A fiú nem sírt, tudta bizton
Eljön majd egy este titkon,
a világon legjobb barátja
Elviszi őt az ő hazájába.

Felvette hát a szép rózsát
Barátjának ajándékát
Nézte elmerengve titkát,
Míg ki nem nyílt zöld bimbóját.

Hazament és kérte anyját.
Tegye vízbe a szép rózsáját,
és ha majd egyszer kivirágzik,
majd Barátjával találkozik.

A jó asszony csak mosolygott
S kisfiának csókot adott.
Szépeket álmodsz az erdőn,
Mohaágyon, hangatetőn.

Egy reggel, napfényes hajnalon
Fénysugár ragyogót az ágyon.
Mindent beborító palástja,
Aranyfényes csodás varázsa.

Az asszony félve lépet oda,
Megriasztotta ez a csoda.
Keltegeti fiacskáját,
Csókolgatja arcocskáját.

A gyermek arca derűs, nyugodt.
Arcán szelíd mosoly ragyog.
Nem e világ torz mosolya.
Hanem az öröklét nyugalma.

Halott a kisfiú az ágyban,
Halálig hitt barátjában,
Míg eljött érte jó barátja,
S elvitte őt a hazájába.

A rózsa teljes pompájában
Kivirágzott oly csodásan.
Illata betöltötte a földet
a titkos égi messzeséggel.

Az illat illatán száll a gyermek,
Örök fia lett már a fénynek
Barátjával messze, messze, messzeségben.

Itt lett hát a mesémnek is vége.