<!-- /* Style Definitions */ p.MsoNormal, li.MsoNormal, div.MsoNormal {mso-style-parent:""; margin:0cm; margin-bottom:.0001pt; mso-pagination:widow-orphan; font-size:12.0pt; font-family:"Times New Roman"; mso-fareast-font-family:"Times New Roman";} @page Section1 {size:595.3pt 841.9pt; margin:70.85pt 70.85pt 70.85pt 70.85pt; mso-header-margin:35.4pt; mso-footer-margin:35.4pt; mso-paper-source:0;} div.Section1 {page:Section1;} -->

Hamlet  ez a Dán királyfi.

Mindig tetszettek William Sekaspeares színművei, igaz, neve, magyar fordításban, még azoknál is jobban. Talán lehetne így Dárdarázó Vilmos. Dárdarázót még sohasem láttam rongyrázókat viszont ebben a kis Hungaryban naponta látok, bár ne látnám őket. Rejtelmes név vajon hol, milyen alkalommal rázhatta a dárdát Sekaspeares névadó őse. Rázós dolog az, hacsak nem Hungaryan módra történik, amikor is a dárdától függetlenül elpusztult oroszlán teteméhez odasompolygó Hungaryan rázza a dárdát, nagy hanggal, utólagos hősiességgel. Persze, bizonyos szempontból ez sokkal önhasznosabb, és talán kevésbé kockázatosabb, mint az élő oroszlán előtt való hősködés.
Sekaspeares Hamlet című darabját a nyolcvanas évek első felében láttam színpadon, no, meg olvastam is, néhány más drámájával egyetemben. Mi tagadás, Rómeó és Júliáját nem túlságosan szerettem, mert elképzeltem e kínos szituáció velem is megtörténhet bár nem ugyanazzal a nyavalygós, kispolgári cselekménysorozattal. Mondjuk, meghal az általam szeretett Júlia, Maria, Évike, Klárika, vagy más nevű leányzó, hát már az is nagyon kellemetlen, mert akkor másik leány után kell néznem, pedig a közmondás is úgy tartja, hogy Járt utat a járatlanért el ne hagyj. Félreértések elkerülése végett itt most csak a szívemhez vezető útra gondolok. Az viszont már a Tragédiák Tragédiája tartom, ha egyúttal én is meghalok, mert akkor az a Júlia után jövő leányzó kénytelen másba, hozzám képest kevésbé kiváló ifjúba, beleszeretni.
Dárdarázó Vilmosról több osztálytársam sejtette, hogy az illető nem focista volt, így érdeklődésüket e régi kor tollforgatója, valamint kötelezően elolvasandó írásai iránt egyből elvesztették, megelégedvén a Hamlet, dán királyfi c. mű nagyon vázlatos kivonatolásával. E kivonatolások láttán Sekaspeares, ha feltámadt volna netán, talán még jobban rázta volna a dárdát, mint ősei.
Nem rossz mű pedig a Hamlet. Egykettőre besiet a színpadi várfalra egy sejtelmesen derengő fénybe öltözött alak, aki persze közli Hamlettel, hogy ő az apja, de szellemformában, mivel öccse, a mostani király megmérgezte, és meg kéri, álljon hát bosszút, de anyját kímélje, mert az nem vétkes, csupán abban, hogy őt, még életében, megcsalta tulajdon édestestvérével. Tényleg. Most, ha így utánagondolok csekélyke kis félrelépés az ilyesfajta félrelépés, ráadásul a családban is maradt. Ennyi kis szeplővel manapság még a Hungaryan televíziós kibeszélő sóba sem engednek be senkit. Ha, mondjuk, még tíz-tizenöt hímnemű udvaronccal is félrelépett volna, az más lett volna, akkor is, ha lényegében ugyanaz.
Hamlet egyébként, ha úgy gondoljuk kissé megelőzte korát még hitt ugyan a szellemekben, de abban már némileg kételkedett, hogy a szellem feltétlenül igazat mond neki. Ki agyalta tehát hogyan ugrassza, ki azt a bizonyos nyulat a bokorból eljátszatott színészbarátaival egy drámát. Ha király mostohaapja nagyon felizgatja magát a darab mérgezési jeleneténél, akkor bizonyosan bűnös
Persze manapság, a szellemvallomást, plusz színdarabjelenet felizgulását egyetlen bíróság sem fogadná el perdöntő bizonyítéknak, sőt, ha továbbmenne az ügy, biztosan akadna a király védelmében tanúskodó szellem, amire Hamlet izgatná fel magát. Node, a dán királyfi tudta, hogy nem a bíróságban kell bíznia, hanem saját kardjában. A bíróság ugyan független, de gyakran az igazság is, a bíróságtól.
Hamlet négyszemközti kihallgatást kér anyjától. Ezt biztosítják is neki, de a négyfülköztiséget nem, mert a mostoha apakirály megbízásából a kárpit mögött fülelő udvaronc rejtőzik el. Így hármas félreértés történik, anyja azt hiszi, hogy fia meg akarja ölni pedig nem, akarja, ezért felkiált, mire a kárpit mögött rejtőző udvaronc is ezt teszi, Hamlet pedig, aki a királyt gyanítja a kárpit mögött, átszúr kardjával a kárpiton. Nagyúr az nagyot szúr, az udvaronc örökre abbahagyja a fülelést és rejtőzködést. Hamlet pedig meglepődik, mert nem a királyt húzza elő a kárpit mögül. Ám az udvaroncot kegyelemteljes szavakkal búcsúztatja. Szegény izgága vén bolond, nyugodj. Szavait jó néhány koros közkóros Hungaryan is megfogadhatná, még a fiatalabb korosztályokból is, de erre nem számíthatok.
A mostohaapa király már unja, hogy nem édesfiával mennyire nem édes az élete, ezért, két kísérővel, az angol királyhoz küldi vendégségbe, de a kísérőknek titkos levelet ad át. Ebben azt írja az ánglius királynak Hamletből akár omlettet is készíttethet, de mindenképpen sürgősen küldje, át a van- ból a volt-bá, szellem apalátogatásra.
A Sors azonban közbeszól megint. Hamlet, nem osztván a mai, túlzottan nagy liberál nyafogást a személyiségi adatok védelméről, miközben a személyiséget többnyire nem is védik, hanem inkább csak adatait, úgy ahogy, ellopja a kísérőinél levő titkos levelet, feltöri a pecsétet, kissé átírja a levél szövegét, majd újra lepecsételi. Később kalózok támadják meg a hajót, amelyen Hamlet, gazfickó kísérőivel, Anglia felé és mostohaapja titkolt szándéka szerint halála felé tart.
Hamlet, aki már tudja, mitől döglik a légy, átugrik a kalózhajóra. A kalózok, váltságdíj reményében, udvariasan bánnak vele. Visszatér a dán királyi udvarba, ahol mostoha királyapja most már méreg nélkül is mérges volna, de, mint kiderül, még mérge is van, elegendő. No meg cselszövésre használható agyszövőszéke is van. A kárpit mögött megszúrt majd leszúrt udvaronc fiával megérteti Hamlet szúrta le az apját. Hát így megegyeznek az udvaronci, Laertes, megvív majd Hamlettel, de a fair play némi szabály megsértésével. Laertes kardja méreg doppingolva lesz, hogy jobban hasson, ám emellett biztos, ami biztos az asztalon egy pohárban mérgezett ital is csábítgat majd, arra az esetre, ha, a küzdelem hevében, Hamlet megszomjazna.
Ez a fránya sors megint beavatkozik a dolgokba nem szép tőle ez a minden lében kétkanálság, de hát a Sorsok már csak ilyenek. Nem Hamlet szomjazik meg, hanem a királyné, akit a király figyelmeztetni akar a méregpohárra, de elkésik vele, így néhány pillanat múlva már özvegyember lesz. A párbajban nem csupán Laertes sebzi meg Hamletet a mérgezett hegyű karddal, hanem, amikor véletlenül elcserélik szablyáikat, Hamlet is Laertes. Utóbbi, e haldokló állapotában, megbánja bűnét, felvilágosítja Hamletet a cselszövésről. Hamletre halál vár, de annyi ereje még van, hogy a mérgezett hegyű karddal leszúrja álnok mostohaapját. Példamutatóan költséghatékony felhasználása egyetlen mérgezett hegyű kardnak, meghalt egy király, egy királyfi, meg egy udvaronc, és ki tudja, lehet, hogy a kard hegyén még mások számára is maradt méreg. Hamlet, szóbeli végrendeletében, Fortinbrasra, a haldoklási jelenet végére odaérkező norvég királyfira hagyja örökségként Dániát.
Szerepel még a darabban egy Ophelia nevű leányzó a kárpit mögött fülelő, szerencsétlenül járt udvaronc leánya, aki nekem annakidején nem nagyon tetszett túlságosan fehérbőrű volt, túlságosan szendelányos, túlságosan kispolgári, később pedig megőrült, és meghalt. Hamlet állítólag az Ő állítása szerint szerette, de ezt nem nagyon láttam igazoltnak a színdarabból.
No, és feltétlenül meg kell említeni a Hamlet- ből azt a világhíres, hosszú Hamlet monológot, amely így kezdődik Lenni vagy nem lenni, az itt a kérdés. Nincs benne kérdőjel, nagyon helyesen, hanem kijelentő módban van. Sekaspeares előre látta az emberiség sokáig képtelen lesz ezen kérdésen változtatni. Lenni vagy nem lenni.
Igazad volt, lúdtollal körmölgető, derék Dárdarázó Úrfi. Well done az a dános. Ám én úgy vélem, most már itt az idő, hogy ezt a monológkezdést kérdésként tegye fel az emberiség önmagának. Ha ugyan még nem késő talán.